1 hét itt 1 hét ott?

Évek óta divat, hogy váláskor a felek közös szülői felügyeletben állapodnak meg, és a gyermekek egy hétig az édesanyjukkal, egy hétig pedig az édesapjukkal laknak. Azonban sem a közös szülői felügyeleti jog, sem a váltott kapcsolattartás nem olyan intézmény, amit pusztán a trendkövetés miatt érdemes megpróbálni. Szigorú feltételei vannak, és még ezen feltételek fennállása esetén sem működik minden gyermek esetében.

A tipikus magyar családmodell szerint az édesapa lényegesen kevesebb időt tölt otthon, hiszen rengeteget kell dolgoznia a létfenntartás érdekében. Ez már önmagában kizárja, hogy a jövőben el tudja látni minden második héten a gyermekeit. Sem a nagymama, sem a babysitter nem helyettesíti a szülői szeretetet és a személyes gondoskodást. Tehát csak akkor szabad ezt választani, ha a munkaidő nem zárja ki, hogy ne csak a reggelinél és a vacsoránál lássa őket a szülő 1-1 órára, hanem valóban részt tudjon venni az életükben, legyen ideje játszani velük, mesélni, közös programokat szervezni – ne csak hétvégén – és ha betegek, otthon tudjon velük maradni.

A gyermekek közös felnevelésének másik alapfeltétele, hogy a szülők között a kommunikáció zavartalan legyen. A válások nagy többségének viszont pont az az oka, hogy a felek nem tudtak kellőképp kommunikálni egymással. A párterápiák és válásterápiák legfőbb feladata szokott lenni, hogy megtanítsák a feleket megfogalmazni a saját elképzeléseiket és ezt fogyasztható formában tálalni a másik félnek. Nem véletlen, hogy pl. New York állam bíróságai igen ritkán engedélyezik a közös szülői felügyelet fenntartását, hiszen pusztán a tény, hogy a felek pert indítanak arra utal, hogy nem tudnak elfogadható mértékben együtt működni.

Azokban az esetekben viszont, ahol a felek egyformán gondoskodtak a gyermekeikről az életközösség alatt is, és a nevelési elvekben nincs vita, illetve a nézeteltéréseket ordítozások nélkül, kompromisszummal meg tudják oldani, ott a lehető legjobb választás a közös szülői felügyeleti jog. Ebben az esetben viszont nincs szükség sem a kapcsolattartás rend, sem a tartásdíj meghatározására, hiszen a felek bíznak egymásban, egyikük sem fog visszaélni azzal, hogy nincs végrehajtható határozat. Én azt szoktam mondani, hogy ha valakiben ez valóban semmilyen ellenérzést nem kelt, nem tart attól, hogy a másik akár hónapokig nem adja vissza a gyermeket, vagy anyagilag nem járul hozzá egyáltalán a gyermekek ellátásához, akkor – de csak akkor – érdemes tenni egy próbát. Ha a gyermek személyisége olyan, hogy jól bírja a kétlaki életet, és nem eszköznek tekinti a szülői szigor alól való kibújásra azt, hogy bármikor átmehet a másik szülőhöz, akkor valóban ez a rend fogja szolgálni legjobban az érdekét. Én azonban azt tapasztalom, hogy ezek a feltételek nagyon kevés esetben állnak fenn. A többség csak azért választja az észak-európai országokban alkalmazott rendszert, hogy a környezetüknek megmutathassák, ők milyen modern elvek szerint rendezik a válást is.  Két év múlva – mert az egyezséget csak ennyi idő után lehet megtámadni – tömegesen jönnek vissza a helyzet újra rendezése végett, ami szomorú, hiszen a trendi egyezséggel semmi mást nem értek el, csak azt, hogy a váláshoz vezető rossz körülményeket még két évig fenntartották, márpedig egy gyermek életében két év nagy idő…

Néhány éve megkeresett egy tökéletes házaspár, akik a tökéletes közös életet követően tökéletesen szerettek volna elválni. A pszichológus – hogyan mondjuk el a gyerekeknek – és a befektetési tanácsadó – hogyan tudjuk legkisebb veszteséggel megosztani a közös vagyont – után jöttem én, a válóperes ügyvéd, akinek semmi más feladatot nem szántak, mint a közös megegyezéses válás tökéletes lebonyolítását.

Lebonyolítás alatt pedig azt értették, hogy az elképzeléseiket kérdés nélkül okiratba foglalom, és elérem, hogy az illetékes bíró is rábólintson. Csalódniuk kellett, mert Nekem bizony volt véleményem, ha más okból nem, hát azért, mert nekik az volt az első, nekem a sokadik válásom.

Kértem, hogy a kapcsolattartást gondolják végig, nem szolgálja ez a rend a gyermekek érdekét – s úgy mellékesen a vagyonmegosztás lehet, hogy adójogilag egy remekmű, de családjogi  szempontból annyi kockázatot rejt a jövőre nézve, hogy felvállalhatatlan.

A tökéletességet romba döntő vita kerekedett azonnal, kiderült, hogy a gyerekekről egyikük sem akar lemondani, percre pontosan felezik őket is, pont mint a vagyonukat… „Úgy vélem, ez nem egy lezárt kérdés Önök között, hagyjanak Maguknak időt és olyan döntést hozzanak, ami a gyermekek érdekét szolgálja, nem az Önökét”- kértem, magyaráztam, példákat hoztam… nem értettek, nem akartak megérteni.

Néhány kör után feladtam, a tényvázlatot a figyelmeztetéseimmel felvettük, számos aggályomat tudomásul vették, de köszönik, nem érdekli őket. Meglett a szerződés, és a jogerős bírói határozat – „tökéletes”.

Egy év után felkeresett a nő. A gyermekek folyamatos pszichoterápiára járnak – tanulmányi eredményeik leromlottak, kezelhetetlenek, dührohamok váltják egymást …stb. A volt férjével már 3 hónapja nincs beszélő viszonyban, a kialakult helyzetért egymást hibáztatják. Előtte ordítozásig fajuló, közös életük során őket ért valamennyi sérelmet felelevenítő vitáik eredménye, hogy a közös tulajdonban hagyott vagyontárgyakhoz nem fér hozzá – a volt férj bár jogtalanul, de akadályozza. A jövedelmező vállalkozásból kirakták, és a volt férj „sajnos” már csak az újonnan bejelentett minimálbére után fizet. A szép nagy házba – amiben a feleség maradhatott – ki be járkál, megteheti, hisz tulajdonos maradt. A többi ingatlant értékesítéséhez sem járul hozzá – nélküle nem megy, mert szintén fenntartották a közös tulajdont. Ámde a szintén közösnek megtartott hitelek törlesztő-részleteit valamiből fizetni kell… ha a nő nem fizeti ki egyedül az összeset – mert a volt férjnek a minimálbérből erre nem telik, csak a barátja nevén lévő új Porschéra -, akkor az ő feje felől viszik el a házat, arra van minden ráterhelve…

Céllövöldék forgó macijává változtatja a legtöbb gyereket, ha hetente, két hetente ide-oda rángatják. Ezekben az esetekben egyik szülő sem szereti annyira a gyermeket, hogy lemondjon róla, ezért felelősségteljesnek tűnő döntést hoznak, amivel megnyugtatják saját lelkiismeretüket: “ha már a feleségemet/férjemet elhagyom, legalább a gyermekeimmel nem teszek ilyet.” Megértem, hogy mindenki igyekszik elkerülni a 4-5 évig tartó gyermek-elhelyezési perek borzalmait, de én azt tanácsolom, ezt a megoldást kizárólag gyermekpszichológus kontroll mellett, legalább 4 hónapos próbaidőt követően válasszák.

A vagyon tekintetében pedig egyszerű az alapelv – ha közös ágytól, közös asztaltól elváltunk, akkor mindent úgy osszunk meg, hogy ne maradjon SEMMI közös tulajdonban. A közös tulajdonhoz kapcsolódó jogok és kötelességek nagyon szépen rendezve vannak a jogszabályokban, de ha valaki ezzel visszaél – mert épp rossz a viszony a tulajdonos társak között – akkor hosszú és költséges per végén lesz csak igazunk… ha addig bírja a pénztárcánk.

Dr. Illés Blanka ügyvéd