Egyre gyakoribb probléma, hogy a házastársak válásakor nem azon vitatkoznak, ki vigye a házat és ki a csipkés szélű kispárnát, hanem azon, kié legyen a nagyobb hitel. Számomra érthetetlen, hogy a negatív vagyonmérleg – amit egy válás még inkább a mínuszok irányába taszít – nem riasztja el az embereket egy válópertől.
Persze magyarázhatjuk ezt azzal, hogy az anyagi nehézségek miatti állandó viták megfelelő táptalajt biztosítanak egy „véglegesen külön-utakon járunk mostantól” döntésnek. Egy dolgot azonban nem mér fel az adósságspirálból lelécelni készülő:
– a bontóper miatt nem fog szabadulni az adósságoktól,
– ezen kívül növekedni fog a kifizetendő összeg, mert a válás vagyonjogi rendezése igen költséges, pl.: a hitelszerződés módosítása önmagában jelentős összeg, egy per bírósági illetéke a vagyon 6%-a, és az ügyvédi költség is magas
– a hitel-törlesztő részletek megfizetésekor is jellemző egymásra mutogatás eredménye gyakran a szerződés felmondása és az egész adósság esedékessé válása. A legtöbb bank pedig nem ismer pardont, ha eddig eljutottak a felek marad az árverés amivel a vagyon 30-50%-át veszítik a felek
Tehát a szorult anyagi helyzetben lévő fél, aki kiugrik az adóssághalmazból csak pillanatnyilag lélegezhet fel. Bár lassan őrölnek a bíróság malmai, de az adósságok felét biztosan megkapja, szépen megnövelve az addig felhalmozott költségekkel. Ráadásul ha az ő felelőtlen magaratására vezethető vissza egy kiadás – pl nem fizette a hitel törlesztő felét, és emiatt elárverezik az ingatlant, akkor az ebből eredő veszteséget, kárt az ő oldalán „írják jóvá”. Ebben az esetben nem csupán negatív vagyonnal távozik a házasságból, hanem akár nagyságrendileg nagyobb negatívummal, mint a másik fél.
Ráadásul az az illúzió, miszerint a válással megszabadulok a másiktól hamar szertefoszlik, mert a bankok és magánhitelezők sem szokták szétdarabolni a hiteleket – az egyetemleges felelősség, amikor mindkét fél az egész hitellel felel sokkal kényelmesebb nekik. Tehát a közös adósság fennmarad, és a válás ellenére folyamatos együttműködésre kényszeríti őket – tehát aki az anyagi nehézségek miatt vált, annak gondját a válás nem oldja meg.
Tetézve az előbbieket, az a fél, aki a másikat cserben hagyja és nem fizeti folyamatosan az őt terhelő hiteleket – a legtöbb esetben pusztán azért mert csak a másiknak van akkora jövedelme, hogy fizetni tudja – igen rossz esélyekkel ugrik bele egy gyermek elhelyezési perbe is. Döntések sorát néztem végig, ahol a bírót nem igazán érdekelte, hogy a 100 eFt-os nettó fizetésből hogyan tudná az anyuka megfizetni a rá jutó 150 eFt-os törlesztő részletet. Ha egy hitel jogilag a miénk is, kötelességünk a visszafizetése érdekében mindet megtenni – és hogy ez a „mindent megtevés” mit takar, ez bizony az adott bíró mérlegelésén múlik. Az, hogy vállaljunk jobban fizető munkát akkor várható el, ha végzettségünk alapján erre lehetőség van. A meglévő – akár érzelmi értékkel bíró – vagyontárgyak értékesítése viszont biztosan elvárás.
Mi lehet tehát a megoldás, ha negatív a vagyonmérleg? Ha a másik fél rendszeres jövedelme elég magas, meg kell vele állapodni, hogy övé valamennyi vagyontárgy, cserébe vállalja át a hiteleket, és akkor nekünk már „csak” a fennmaradó rész után kell fizetnünk. Tudom, nagyon nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy az utcára kerül valaki, elveszti minden vagyonát és még sok milliós hitelt is kell törlesztenie ami miatt új lakás vásárlására semmi esélye nem lesz. A másik megoldás, ha egyedül egyik fél sem képes a hitelek törlesztésére, akkor mindent el kell adni, a hiteleket vissza kell fizetni – és ehhez a különbözetet már mindenki saját kölcsönből rendezze. Bár az adósság egy része így is megmarad, még sincs összekötve a két fél még 5-10 évig, így legalább a vitatkoznivaló kérdések száma csökken, ha az anyagi nehézség nem is.
Dr. Illés Blanka
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: