Engedjük, ha menni akar?

Gyakori probléma, hogy a 10-12 éves kiskamasz már annyira önállónak hiszi magát, hogy úgy gondolja beleszólhat, válás esetén melyik szülővel akar élni. Mivel felnőttesen meg is indokolja, ezért sokan figyelembe veszik, sőt a gyermek kérésének megfelelően döntenek. Rosszabb eset, amikor vitába szállnak vele, és mintegy felnőttként kezelve megpróbálják meggyőzni, anyánál /apánál miért is lenne jobb helye, válassza őt.

Hány éves kortól engedjünk beleszólást a gyermeknek abba, hol, kivel akar élni?

A jogszabály a 14. életévet jelöli meg, amikortól figyelembe kell venni a gyermek akaratát, de még ebben az esetben is dönthet ezzel ellentétesen a bíró, ha az összes körülmény mérlegelésével más következtetésre jut.  Azonban a mai világban a gyermekek sokkal hamarabb érnek, korábban serdülnek, nem lenne indokolt az életkori határt lejjebb tenni?

Én mindig bizonytalan vagyok ebben a kérdésben, hol ezt hol épp az ellenkezőjét hallom. Mégis családjogi ügyvédként ilyen jellegű gyakorlati pszichológiai ismeret elengedhetetlen, hiszen a mindennapi problémák része. Nemrég egy konferencia végre elfogadható, és logikus magyarázattal szolgált: rohanó világ ide vagy oda, a gyerek maradjon gyerek. Nem szabad egy kiskamaszra ráterhelni annak a döntésnek a súlyát, hogy hol akar élni. Bár lehet, hogy úgy tűnik, képes a megfontolt döntésre, de még abban a korban van, amikor mindkét szülő felé megpróbál lojális lenni. Bárhogy dönt, az a másik szülő irányába bűntudatot fog eredményezni, aminek felelős szülőként ne tegyük ki a gyereket!

Bár testileg lehet, hogy korábban érnek a mai gyerekek, de a lelki, pszichés fejlődésnek megvannak a maga lépcsői, nem szerencsés ezeket átugrani.

A 10-12 éves gyermek azért tűnik határozottnak, mert a szülei válására már nyílt haraggal reagál, amit általában a távozó fél felé érez. Persze ha elküldték, elzavarták otthonról az illetőt, akkor a harag az otthon maradt, a kapcsolatot megszakítani akaró szülő felé irányul. Ez egy természetes lelki folyamat, és nem szabad összetéveszteni azzal, hogy a gyermek kihez kötődik jobban. Vagyis az a tény, hogy az egyik felet épp utálja, és nem akar vele időt tölteni – pláne nem hozzá költözni –  nem azt jelenti, hogy kevésbé kötődik hozzá. Ha e haragnak teret engedve hagyjuk, hogy megszakadjon a kapcsolat a gyermek és a másik szülő között, hibát követünk el.

Tehát a konferencia tanulsága számomra ez: még csak a látszatát se keltsük kiskamaszok esetében annak, hogy beleszólásuk van, hol fognak élni. Vegyük le a vállukról a döntés terhét, akkor is, ha komoly ellenállásba ütközünk. Szülőként ezt a nehéz döntést nekünk kell felvállalnunk. Ami viszont kiemelendő: egy ennyi idős gyereknél különösen fontos, hogy a másik szülő rendszeres részvevője legyen az életének, mert néhány év múlva a kamaszkor időszakában, amikor megkezdődik a szülőkről  való leválás, csak az a gyermek lesz képes felnőtté válni, akinek jelen van a szülő akiről le kell válnia. Ha az egyik szülő eltűnik a képből, vele szemben nem fog megtörténni a leválás, nem véletlenül korjelenség a kamaszkor kitolódása 25-28 éves korig. Azt hiszem abban viszont mindenki egyet ért, egészséges lelkű, életképes gyermekeket akarunk nevelni, akik megállják a helyüket a világban, nem szorulnak felnőtt korukban is rendszeres szülői támogatásra.

Dr. Illés Blanka ügyvéd