Elsőre aljas dolognak tűnhet, ha valaki a saját vérrokonait kisemmizi, de a másik oldal szempontjai érthetőek: ketten felépítenek egy új életet, összespórolnak egy új otthonra valót, gyermekeik születnek, de ha történik valami végzetes, akkor a saját otthonuknak egy jelentős tulajdoni hányadát örökli az a gyermek, akivel lehet hogy évek óta teljesen megszakadt a kapcsolat. Olyan is van, hogy a kapcsolat hibátlan, de mivel a váláskor otthagyták az előző gyermekeinek a lakást, ezért méltányolható elvárás a részükről, hogy az új otthonukból ne rakhassa senki utcára az új társat és az új gyermekeket.
Ha több vagyontárgyról van szó, megoldást jelenthet a végrendelet, mert akkor az előző kapcsolatból származó gyermekek köteles részét – ami az egyébként öröklendő vagyon fele – más vagyon terhére ki lehet adni. De ahol nincs több jelentős értékű vagyontárgy, ott bizony fennáll a veszély, hogy az örökösként tulajdont szerzők követelik a részük kifizetését, ami gyakran a családi fészek eladása útján valósítható csak meg.
Karesz válásához képest a Rózsák Háborúja giccses lányregény. Felesége, Zsuzsa és ő is igen makacs, céltudatos és az elképzeléseiből semmit nem engedő ember volt. A ruhák szétvagdosása, a laptop összetörése, az Internetkábel és az olló gyakori találkozása, a mobil telefon és a kocsikulcs gyakori eltűnése, a garázsajtó rendszeres hibája a hétköznapjaik részét képezte. Nem hagyták ki a baráti körnek küldött kör e-mailt a másik fura szexuális kívánságairól, és a kollégák is kaptak mailt az előnytelen szögben fotózott fürdőruhás nyaralási képekből.
Ennek ellenére a válóper viszonylag gyorsan véget ért, azonban a másik életének előre megfontolt szándékkal való ellehetetlenítése változatlanul a hétköznapi rutinfeladatok közé tartozott.
Karesz 1-2 év után belátta, valamelyiküknek engedni kell, mert a gyermekeik tönkremennek. Zsuzsa „alapos munkát” végzett, a lányai többnyire sírva mentek az apjukkal a hétvégi kapcsolattartásra, és az is gyakran előfordult, hogy egyáltalán nem voltak hajlandóak még csak egy köszönés erejéig sem találkozni vele. Nem meglepő, hiszen ha egy gyerek reggeltől estig az édesapja vélt és valós hibáinak felsorolását hallgatja, csak idő kérdése, mikor fordul el tőle teljesen.
Tehát Karesz kilépett az előző életéből, és a tartásdíj állandó átutalási megbízásán túl nem maradt más, ami összekötötte volna őt a múlttal. Amikor újra házasodott és gyermekei születtek felmerült a kérdés: mi lesz, ha véletlenül történik vele valami? Második felesége, Kata is aggódott, szerette volna biztosnak látni a maga és gyermekei jövőjét. Így azt tették, amit a hasonló cipőben járók többsége, mindent Kata nevére írattak.
Pedig Karesz túl volt egy csúnya váláson, saját bőrén tapasztalta, hogy ha vége a szerelemnek és fordul a kocka, akkor a legutolsó dolog amire számíthat, az a másik jóindulata. Amikor Katával a kapcsolatuk megromlott, Kata kirakta a bőröndjét az ajtó elé. Kareszt az ügyvédje sem bíztatta, a házassági vagyonjogi szerződés szerint minden Katáé így neki tényleg csak a bőrönd járt.
A sors fintora, hogy második házassága pont azért futott zátonyra, mert előző házasságából született lányok felnőttek, és elkezdték keresni az apjuk társaságát. Mint az esetek nagy részébe, ahol az egyik szülő a másik ellen neveli a gyerekeit, a lányok is szembe fordultak az anyjukkal, és nem találtak helyet a megbocsátásnak, amiért az édesapjukat kizárta az életükből. Amikortól már önállóan közlekedtek, egyre több időt töltöttek először titokban, majd nyíltan felvállalva az apjukkal, és végül mindketten úgy döntöttek, az apjukhoz költöznek – 16 éves kortól ehhez joguk volt.
Karesznak a második válást követően ismét nulláról kellet felépítenie az életét, ami közel ötven évesen sem ujjgyakorlat, mégis úgy érezte, végre egyensúlyba került az élete, a lányai vele éltek, Katával egy normális, már-már baráti kapcsolat fennmarad, és két hetente a kisgyermekei is jöttek kapcsolattartásra, akik imádták az újonnan szerzett nővéreiket.
Karesz története több szempontból is tanulságos. Vagyonjogi kérdésekben soha nem szabad kiszolgáltatni magunkat egy másik embernek, akkor se ha ő a férjünk vagy a feleségünk. Erre a tanácsra persze mindenki rábólint, hogy „persze, persze, ki az az ostoba, aki ilyet csinál”, mégis nagyon ritkán találkozom olyan esettel, ahol minden vagyontárgy sorsa rendben van, ahol mindkét fél belelát a másik pénzügyeibe – hogy mást ne is említsek, nagyon ritka, hogy a családi megtakarítás közös számlán van, többnyire hozzáférése sincs az egyiküknek, de ha van, az akkor is bármikor visszavonható. Az ingatlanok tulajdoni hányadai is ritkán rendezettek – vagy csak az egyik félnek a nevén van, vagy fele-fele arányban van bejegyezve az ingatlan-nyilvántarásba, pedig a leggyakrabban a vételárba beleadott összegek nem így alakulnak.
A történet másik tanulsága, hogy aki a gyermekeit a másik ellen uszítja – akár okkal, akár ok nélkül – az szembe találhatja magát azzal, hogy a kamaszkorba érve a gyermek egyszerűen átköltözik a másik szülőhöz. A befeketítés csak gyermekkorban hatásos, utána épp az ellenkező reakciót váltja ki. Kifejezetten sokszor keresnek meg kétségbeesett édesanyák, hogy az évekig keserves lemondások árán egyedül felnevelt gyermek átköltözött az apjukhoz, pedig az a szemét még tartásdíjat sem fizetett, és a kapcsolattartásokra sem igen jött el. Mivel 14 éves kortól a bíróság figyelembe veszi, hol akar lakni a gyermek, 16 éves kortól pedig csak egy gyámhatósági engedély kell a legális költözéshez, ezért jogi segítség nincs.
Dr. Illés Blanka
