Adri és Péter kapcsolata még a terhesség alatt megromlott. Az utolsó hónapot Adri az édesanyjáéknál töltötte, a szülésre is ő ment be vele. Amikor Márk megszületett Péter megnézte a kórházban, és utána egy évig hírét se hallották. Adri nem erőltette a dolgot, hitte, hogy apai szeretetet és törődést nem lehet bírósági úton kikényszeríteni.
Márk egy éves születésnapjára Péter is bejelentkezett, az óriási plüssmaci, lufi, autó és toronyóra lánccal jól jelképezték a bűntudata nagyságát. Márkkal jól el tudott játszani, de csak 15 percig, utána a gyerkőc elfáradt, nyűgös lett, így Péter kicsit sértetten – hogy a vagyonokat érő játékok iránti öröm eddig tartott – távozott.
A következő fél évben négyszer jelent meg egy köszönés erejéig. Azután ahogy nőtt Márk, a sarokba letehető méregzsákból egyre inkább „apa szemefénye lehet vele focizni” kisfiú cseperedett. Péterben feléledő apai ösztönök kitalálták, hogy nyáron elviszik nyaralni, jó móka lesz. Adri – érthető módon – kiakadt, hogy képzeli Péter, hogy két hétre elviszi a gyermeket, akit addig alig látott.
Péter nem könyörgött, nem győzködött, irány a bíróság! Előadta, hogy Adri akadályozta a kapcsolattartást a gyermek születése óta, a gyermek a nyár elején be fogja tölteni a második életévét, vagyis Péter megilleti az elvitel joga, kéri a nyáron 2 X 2 hetet.
Adri az első tárgyaláson elmondta, hogy ez nem igaz, Pétert egyáltalán nem érdekelte a gyermek, nem is ismeri, azt sem tudja, hogy kell etetni, altatni, nem ismeri a szokásait, és nem mellékesen Márk nagyon ragaszkodik az édesanyjához, borzasztó lenne neki két hétig egybefüggően az anyja nélkül.
Állítását az első tárgyaláson egyik fél sem tudta bizonyítani az ideiglenes intézkedést viszont meg kellett hozni. Maradt a bírói gyakorlat, egy két éves gyermeknél az édesapát megilleti az elvitel joga, a nyári kapcsolattartás mértéke pedig valóban kétszer két hét.
Márk végigbőgte az első majd a második napot, szerencsére Péter büszkeségét felül múlta „kitartása” így megelégelve, hogy nem lehet sörözgetve strandolni, visszavitte Márkot az édesanyjához dúlva-fúlva, hogy mennyi pénzt kidobott az ablakon, így gyorsan vissza is utazott a szállodába nehogy kárba vesszen…
Ám ne legyen senkinek illúziója, a többség nem viszi vissza a gyereket, inkább hívja a nagymamát, barátnőt, babysittert, és hősiesen végigszenvedi a két hetet. Mivel ez nem ritka jelenség, én minden megbízómnak kivétel nélkül azt tanácsolom, ne hagyjuk apukát eltűnni, igenis ragaszkodjunk a kapcsolattartási rend betartásához, mert ha később feléled benne az apai ösztön, a bíróság bizony a bírói gyakorlatnak megfelelően kiadja a gyereket, és egy majdnem vadidegen emberrel a nyáron 2X2 hét még egy 6-8 éves gyermeknek is trauma, a kisebbek számára pedig egyértelműen maradandó élmény – nem pozitív értelemben. Volt egy ügyem, ahol a 14 éves gyermek inkább elszökött otthonról, mintsem az életébe akkor frissen betoppant apukával kelljen eltölteni egy hétvégét. Lehet, hogy ha fokozatosan, először 1-1 órára találkoznak, majd ha megtalálták a közös hangot, hosszabb időre, akkor nem lett volna ekkora ellenállás.
Szerintem minden esetben támogatni kell, ha valaki hirtelen elkezd érdeklődni a gyermeke iránt, mert a gyermeknek kell az apja – még ha nem is viselkedett kifogástalanul a múltban. Nekem az irodám mellett dolgozó pszichológus mindig azt mondja, a legrosszabb apa is jobb, mint a semmi. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, de elfogadom az álláspontját, ő a szakember. Viszont azt szem előtt kell tartani, hogy nagyon egyedi, mennyi idő alatt és milyen fokozatossággal lehet összeszoktatni az apukát és a gyermeket – és itt nem csak a gyermekre, hanem az édesapa alkalmazkodó képességére és felelősségvállalására is gondolok. Tehát azt tanácsolom, ne várjuk meg, míg a hatóság rendezi a kérdést, próbáljuk meg a sérelmeket – például, hogy évekig egy fénykép volt csak az életünkben – félre tenni, és a gyermek számára legoptimálisabb, fokozatosan bővülő kapcsolattartási rendet az apukával egyeztetve kialakítani.
Dr. Illés Blanka ügyvéd
