A jogalkotói alapvetés az, hogy a házastársak egymás iránti felelőssége a bontással nem szűnik meg. A Csjt ezt a felelősséget mint tartás iránti igényt fenntartja, az együttélés megszakítása és a házasság felbontása utáni időszakra is. A jogszabályhely három együttes feltételt szab. Első az igénylő önhibán kívüli rászorultsága, második az igénylő vonatkozásában az érdemtelenség hiánya és végül az, hogy a kötelezett teljesítő képes legyen legalább olyan mértékben, hogy a megítélt tartás az ő, és a tartásra a volt házastárssal egy sorban jogosultak megélhetését ne veszélyeztesse.
A rászorultság objektív kategória, bár könnyű elkanyarodni szubjektív érvek felé, mégis a bizonyítási szakban azt kell alátámasztani fehéren-feketén számokkal, hogy a feleség nem rendelkezik olyan jövedelemmel, ami a megélhetését biztosítja, vagy nincs olyan vagyontárgya, aminek az értékesítése elvárható lenne tőle. A műtárgyak, ékszerek tekintetében sajnos a magyar bírói gyakorlat az értékesíthetőséget megállapítja akkor is, ha érzelmi értékkel bíró családi örökségről van szó. Helyesen értékeli viszont a gyakorlat azt, hogy a második lakás vagy nyaraló értékesíthetősége, vagy bérbe adhatósága megszünteti a jogosultságot. A rászorultság a gyakorlatban sokszor csak részleges, valamilyen minimális rendszeres juttatásban szinte mindenki részesül – ekkor kiegészítő tartásról beszélünk.
Az önhiba a rászorultság feltételével szemben igen szubjektív megítélés alá esik, kiemelném, hogy tartalmában kevesebb, mint a polgári jog által használt felróhatóság fogalma. A Legfelsőbb Bíróság néhány eseti döntésén túl nincs iránymutatás, így az eljáró bírót kell – a szabad bizonyítási rendszer adta széles lehetőségekkel kreatívan élve – meggyőzni, hogy a feleség nem hibás. Akinek az életfilozófiájával összeegyeztethetetlen azzal, hogy erőfeszítéseket tegyen önálló jövedelem elérése végett, az csomagoljon, irány Olaszország, az egyetlen tagállam, ahol önhiba esetén is jár a házastársi tartás. Ha viszont itthon, magyar férjre sikerült szert tenni, akkor igazolható módon – pl. nem csak Internetes hirdetések nézegetése útján – kell rendszeres jövedelmet ígérő elfoglaltságot keresni.
Az érdemtelenség kérdése szintén szubjektív kategória, és sajnos a kötelezetti oldal védekezésének egyetlen lehetősége, ha a teljesítőképességét alátámasztó objektív számokkal nem tud semmit kezdeni. A rágalmazás és a becsületsértés tényállását iskolapéldaszerűen megvalósító nyilatkozatok és tanúvallomások sora igyekszik alátámasztani, hogy a feleség a házasság erkölcsi alapját – a házasság felbontására is közreható módon – olyan súlyosan sértette, hogy tartása a férjre nézve méltánytalan lenne az általános társadalmi felfogás szerint. Tapasztalatom szerint csupán az esetek pár százalékában állapítható meg az érdemtelenség. A gyakori hivatkozások többnyire csekély, vagy közepes súlyú magatartásokra vonatkoznak – nem vasalta rendesen az ingeimet, ehetetlen volt a főztje –, és a súlyos magatartás is csak akkor értékelhető, ha közvetlen összefüggésben van a házasság erkölcsi alapjaival. Gyakorlatilag a házastársi hűséget sértő magatartáson kívül a gyakorlatban nincs más, amire hivatkozhatnánk. A hűségsértés tényének bizonyítása pedig a két elfogulatlan tanú társaságában történő in flagranti tettenérés kivételes esetétől eltekintve lehetetlen
A kötelezetti teljesítő képesség az utolsó és objektív feltétel, amely tekintetében a szokásos – minimálbérből összespórolt BMW X6 szindróma – bizonyítási nehézségek mellett a tartási sorrend szabályait kell figyelembe venni. A válás ihlete minimális kivételtől eltekintve abban az időszakban éri a feleket, amikor a kisgyermekek körüli teendők teljesítőképességen felüli helytállást követelnek meg. A gyermekek eltartása vitán felül megelőzi a házastársi tartást, de az is igaz, hogy nem jelenti a férj házastársi tartásra való képtelenségét, ha jövedelmének 50%-át gyermekei tartására kell megfizetnie. Szerintem rossz az a megközelítés, hogy önkéntes teljesítés hiányában egy jogerős végzés tartásra buzdítja a kötelezettet, én ezt megbízóimnak nem szoktam javasolni. Inkább a peren kívüli megállapodás iránti hajlandóságot igyekszem erősíteni, és a férj számára életszerű megoldást javasolni. Ez leggyakrabban természetbeni juttatás, mint a lakhatás, vagy a gépkocsihasználat biztosítása. Követendő az megoldás is, ahol az asszonytartás csökkenő tendenciát mutat, motiválva ezzel az ex-feleséget, hogy a gondozásában maradt gyermekek növekedése miatt csökkenő teherrel arányosan, egyre komolyabb elfoglaltságot igénylő jövedelemszerző tevékenységet végezzenek. Esetileg praktikus az is, amikor az asszonytartás egy összegű megváltására kerül sor abból a célból, hogy a feleség elindíthassa saját vállalkozását.
Összességében tehát elmondható, ha a felek az életük során olyan munkamegosztásban állapodnak meg, ahol a felesége munkaviszony helyett home miniszteri mandátumot tölt be, és tehermentesíti férjét a hétköznapokban felmerülő gondok kezelése alól, akkor a válást követően nem csak a gyermekei után köteles tartásdíj fizetésére, hanem a felesége jövőbeni megélhetéséért is felelősséggel tartozik.
Dr. Illés Blanka ügyvéd
