Amikor megkérdeztem Mártit, azt mondta 6 éve megromlott a házassága. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés – miért ítélte magát önkéntesen boldogtalanságra?
„A gyerekek miatt.” – hangzott a válasz. Az első gyerek születése megrázta Mártiék kapcsolatát. Csaba kikerült a „világközepe” pozícióból, és a mellékvágányra jutó osztott figyelem már nem volt elég neki. Hagyta, hogy az első szembe jövő, férjre vadászó szingli rácsavarodjon, és élvezte, hogy ismét olümposzi istenként ajnározzák körül. Szemben az otthoni „még a pelenkát sem tudod rendesen kiteregetni Te szerencsétlen!” – típusú, erőteljesen a kialvatlan-hullafáradt-lestrapált nő stílusjegyeket tartalmazó párbeszéddel. /zárójelben jegyzem meg, ha a kispapa tanfolyamokon felkészítenék a leendő apukákat, hogy a szülés után 2 évig nulla tűrőképessége lesz a nőknek, talán a válások 80%-a nem a kisgyermekes időszakra esne…, mert utána ismét normálisak lesznek, nem is kell olyan sokat kibírni 🙂 /
A következő gyerek nem erősítette kapcsolatukat, inkább abban segített, hogy Márti még távolabb került a való világtól. Csaba a munkahelyi és otthoni stresszt továbbra is egy ’álszerelemmel’ vezette le, amit Márti hősiesen, önbecsülését feladva tűrt a családi béke érdekében. Így mindenki boldog volt – a gyerkőcök azért, mert családi béke látszatában éltek, Csaba azért, mert volt hol feltöltődnie, miközben a család előnyeit is élvezte – kivéve Mártit, aki az évek alatt szép lassan, észrevétlenül láthatatlanná vált. Az egykori marketing manager mára egy bizonytalan, kétségbe esett, és a depresszió miatt egy helyben toporgó, csúnya nővé vált. Ő maga is elhiszi, hogy ha elválik, nem fog már kelleni senkinek, csak Csaba támogatásával fog tudni megélni, és retteg, hogy ha Csabának eszébe jut gyermek-elhelyezési pert indítani, akkor tuti meg is nyeri, hiszen nincs az a bíró, aki egy ilyen szánalmas nőnél hagyna egy gyereket.
Aki nem járt ebben a cipőben nem értheti, de az évek alatt megtépázott önbecsülésű nők nem képesek továbblépni, mert nem tudják elhinni, hogy egyedül képesek rá. Ha elég sokáig hallgatod, elhiszed, hogy rossz anya, rossz feleség és ronda kiállhatatlan nő vagy. Először a barátnők maradtak el Márti mellől, aztán a családtagok és végül egyetlen személy akitől a visszajelzést kapja, az a férje volt… ami torz tükörkép.
Egy szó mint száz, Márti az évekig tartó családon belüli erőszakból – mert a pszichikai bántalmazás is az! – próbált menekülni 6 év után. Vajon jobban tette volna, ha az első gyerek után beadja a felmondását Csabánál?
Szerintem mindenkiben felmerült legalább egyszer: menjek vagy maradjak?
Nyilván rengetek objektív és szubjektív tényezőt kell mérlegelni, de az én tanácsom a sokszáz válással a hátam mögött igen leegyszerűsíti a kérdést:
– ha a kapcsolat élhető a hétköznapokban – nincsenek rendszeres ordítozások, nem késsel válható a feszültség, nincsenek rendszeres drámai jelenetek – akkor szerintem igenis kutya kötelességünk a család fenntartása, és saját magunk háttérbe helyezése addig, míg a gyermekek fel nem nőnek. Minél kisebb egy gyerek, annál komolyabb károkat okoz egy válás, tehát ha csak 3-4 évvel eltoljuk a bontópert, már akkor is rengeteget tettünk értük. Ha pedig elérték a kiskamaszt kort, akkor már elég idősek, hogy valóban megértsék, nem az ő hibájuk hogy apa és anya mostantól külön lakásban él.
– ha viszont a feldúlt házastársi interakció a gyerekek előtt folyik, ha rendszeresen szem és/vagy fültanúi ordítozásoknak, bántalmazásoknak, az egymásiránti tisztelet teljes hiányának – akkor amint lehet, meg kell szakítani az életközösséget, mert a gyerekünknek teszünk azzal rosszat, ha a férfi-nő kapcsolatról ezt a helytelen mintát sajátítja el – és erre is érvényes, minél kisebb a gyerek, annál mélyebb nyomot hagy benne a környezete.
Tehát csak akkor szabad háttérbe helyezni saját magunkat a család egysége és a gyerekek miatt, ha az valóban az ő érdeküket is szolgálja!
Dr. Illés Blanka
ügyvéd
