Emese két éve vált el, mert élete párja, Laci, megtalálta a ”mert én megérdemlem” szerelmet egy szőkébb és kipihentebb verziónál. A fél évig tartó drámaidőszak után megnyugodtak a kedélyek – na nem Laci miatt, hanem mert Emese belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és a gyermekei érdekében engedett, hogy békésen elválhassanak. Az alku része volt a közös szülői felügyeleti jog, amit Laci úgy képzelt, hogy ezentúl is rövid pórázon tartja a régi családját, csak a kötelezettségekből kell kevésbé kivennie a részét.
Korlátlanul jött ment a gyermekek életében, persze véletlenül sem akkor, amikor a gyermekek vagy Emese igényelték volna a segítséget, hanem akkor amikor épp a munkája engedte. Ebben mondjuk nem változott a helyzet a válás előtti időszakhoz képest…
Csak hogy Emesének nem arra lett volna szüksége, hogy a váratlanul betoppanó Laci „menjünk a Mc Dolands-ba” felkiáltással elrángassa a gyerkőcöket a mateklecke felől, hanem például arra, hogy Laci tanulja meg velük a leckét, vigye-hozza őket edzésről, netán tanítgassa őket rendszeresen angolul, mert a magántanárra valót nem fedezi a tartásdíj.
Emesének egyre jobban elege lett belőle, hogy egyedül nevel két gyermeket, sokkal rosszabb anyagi körülmények között, mint az együttélés alatt, és Laci csak rátesz egy lapáttal a gondjaira, azon a címen, hogy „Jó apa vagyok!!!”.
A gyermekek – anélkül hogy valaha egy rossz szót is mondott volna az apjukra – érezték a neheztelést, és mint minden hasonló esetben szépen lassan kialakult bennük az, hogy nem szerették, amikor apjuk beállít. Érezték, hogy ez édesanyjukban feszültséget, szomorúságot okoz, megborítja az otthoni békét, és teljesen természetes védekező reakcióvá vált, hogy elkezdték elutasítani Lacit.
Laci megelégelve a hisztiket belement, hogy csak két hetente hétvégén viszi el a gyermekeket, de sajnos mire ennyire megromlik egy apa-gyerek kapcsolat, addigra ez már nem megoldás.
Jött a szokásos forgatókönyv: a gyerekek visítottak minden kapcsolattartás előtt, hogy nem akarnak menni, mikor hazajöttek olyan hajmeresztő történeteket meséltek, hogy nem kaptak enni, vagy délelőtt 11-ig nem volt szabad kijönni a szobájukból fel ne ébresszék aput és újanyut, vagy egész nap csak PSP-ztek, és csokit ettek. Olyan is előfordult, hogy újanyu kisgyerekére kellett vigyázni egész nap, hogy apu és a manikűrözött szőkeség pihenhessenek.
Emese egyre jobban aggódott, egyre többet vitázott Lacival, akinek elege lett belőle, hogy a gyermekeket egyre kevésbé tudja kezelni, a velük töltött idő már nem móka és kacagás. Az elején nem volt valóság alapja a vádaknak, de az idő folyamán tényleg szépen lassan kötelességgé fajult a kapcsolattartás, és tényleg egyre kevesebb figyelmet fordított Laci a gyermekekre.
Hónapok alatt eljutottak a gyermekek addig, hogy konkrét betegségek tüneteit kezdték produkálni – hasfájás, fejfájás, láz… és Emese – mint minden aggódó édesanya – igyekezett ott meghiúsítani a kapcsolattartást, ahol tudta.
Egyet nem tudott – a kapcsolattartás akadályozása bűncselekmény. Persze nem egy alkalom után ’dícséri’ meg az állam az embert egy pénzbírsággal, de a folyamat elkerülhetetlen velejárója a szigorú elmarasztalás. Ebből pedig rögtön következett a Laci által megindított gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti per.
Emese bizonygathatta a valóságot, de saját vallomásán kívül objektív bizonyítékkal nem tudott szolgálni. Maradtak a puszta tények az ítélet tényállásában:
„ Az eljáró bíróság a kiskorú gyermekeket Felperesi édesapa nevelésébe és gondozásába adja. Alperesi édesanya a kapcsolattartást több alkalommal hónapokon keresztül folyamatosan akadályozta, ezzel a gyermekek lelki fejlődését súlyosan veszélyeztette, nem alkalmas a gyermekek nevelésére. Kötelezi a bíróság Alperesi édesanyát, hogy a gyermekeket 10 napon belül kellően felkészítve adja át Felperesnek. Ettől kezdve a gyermekeivel minden páros héten pénteken 16 órától vasárnap 18 óráig tarthatja a kapcsolatot, telefonos kapcsolattartás minden kedden és csütörtökön 18-18.15 között illeti meg ésszerű időtartamban.”
KI A HIBÁS?
Mindenki kialakíthatja a saját véleményét a saját élettapasztalata szerint. ..
Ha jártál Emese cipőjében, szerinted Laci egy szemét, erkölcstelen alak, nem elég, hogy önző módon elhagyta a családját, még el is szedte Emesétől a gyerekeit, pedig tudta, hogy jó anya, hogy őszintén szereti őket. Ráadásul nem is Laci lesz ezentúl a gyerekekkel, hiszen változatlanul sokat dolgozik, hanem újanyu, aki semmiképp sem jobb, mint a gyermekek igazi édesanyja.
Ha Laci oldaláról látod a storyt, akkor ismered azt a tehetetlen kétségbeesést, amikor egy édesapa fokozatosan elveszíti a gyermekei szeretetét, és nem lát más kiutat, mint kiiktatni az egyetlen személyt akit hibásnak vél – a volt feleséget. Hiába érvel ésszerűen, olyan dolgokkal vádolják, amit nem követett el, és lehetetlenség a feldúlt exxel akár két értelmes mondatot váltani, csak ordítozás lesz belőle.
Szerintem ki a hibás? Közhelyes a válaszom: mindketten, és egyikük sem. Nagyon általános ez a történet, a felek belesodrónak ebben a helyzetbe, fokozatosan gyűlnek a sérelmek és ezzel egyenes arányban nő a helyzet objektív értékelésének ellehetetlenülése. Benne vannak nyakig, nem tudják feltárni a probléma valós okát. Mindketten a gyermekekre koncentrálnak, pedig óriási hiba az ő reakcióik alapján dönteni! A gyerek két kapura játszik – mindkét szülőnek a másikat szidja, mert ösztönösen érzi, hogy ezzel figyelmet és szeretetet csikar ki. Ha ezt a szülők elhiszik, el is indultak a lejtőn. Márpedig inkább hisznek a gyereknek, mint a volt férjnek, aki eljátszotta egy életre a bizalmukat azzal, hogy megcsalta őket. A volt férj is a gyermeket véli szavahihetőbben, hisz a válás körüli irreális hisztirohamokkal a feleség is elveszítette a megbízhatóságát.
Mi a megoldás? Nem tudom… de ha tudatosan kezeljük ezt a jelenséget, az már fél siker… A bőgő gyereket pedig oda kell adni kapcsolattartásra addig, amíg bíróság vagy gyámhatóság jogerős határozatával másképp nem rendeli! Ezt a sorrendet önhatalmúlag tilos felrúgni, mert az esetleg láthatásra is alkalmatlan apuka fogja felnevelni a gyerekeidet…
Dr. Illés Blanka
ügyvéd
